Az étkezés szükségszerű. Megéhezünk és eszünk. Ha viszont jobban belegondolunk, a táplálkozás jóval több ennél. Szokás, kommunikációs forma, kulturális üzenet. Az evés sokat elárul rólunk, a neveltetésünkről, az értékrendünkről, sőt arról is, hogyan viszonyulunk az embertársainkhoz.

A modern, gyors életvitel miatt sokszor arra kényszerülünk, hogy útközben, netán éppen munka közepette együnk. Kávé a kezünkben, miközben sietünk valahová, szendvics a billentyűzetünk mellett, gyors ebéd mobillal a kezünkben. Mindeközben nem éljük meg az étkezést, nem figyelünk oda rá. Hajdanán viszont még időt, figyelmet szántunk rá, sőt közösségi élmény volt. Az evés nem csupán tápanyagbevitel, hanem rituálé – akkor is, ha ezt ma már ritkábban éljük meg így.

Már gyermekkorban kiderül, hogy az evés nem csak rólunk szól: sokszor másokkal együtt tesszük, szabályok szerint. Hogy ki mikor kezd el enni, hogyan kér, mennyit szed, mennyire figyel a többiekre, mind apró mozzanatok, amelyekből társas minták épülnek. Az etikett egyik legfontosabb területe is a gasztronómiához kötődik.

Az étkezési kultúra viszont nem kőbe vésett szabályrendszer: mindig a kort, a környezetet és az adott közösség értékeit tükrözi. Máshogyan eszünk otthon, vendégségben, étteremben, baráti összejövetelen, mint hivatalos eseményeken. Az étkezés mindig akkor működik jól, ha figyelünk egymásra.

Szépen terített asztal: nemcsak az éttermekben működik, hanem otthon is. Fotó: EWG Kowalievska/Pexels

Az étkezés majdnemhogy kéz a kézben jár a kommunikációval. Egy közösen elfogyasztott étel oldja a feszültséget, kapcsolatokat teremt és épít. Nem véletlen, hogy fontos döntések, családi események, ünnepek szinte kivétel nélkül az asztal köré szerveződnek. Az étel ilyenkor voltaképpen közvetítő: híd az emberek között.

A gasztronómia egyúttal üzen is: az, hogy mit és hogyan tálalunk, milyen alapanyagokat választunk, vagy hogy mennyi időt szánunk az előkészítésre, mind-mind információkat hordoz. A gondosan megterített asztal odafigyelést feltételez, míg az elnagyolt megoldások gyakran figyelmetlenségről, az érdeklődésünk hiányáról árulkodnak – még akkor is, ha ez nem tudatos.

Ám a mindennapi étkezésekkor is figyelhetünk  a minőségre. Nem Michelin-csillagos fogásokra kell most gondolnunk, hanem arra, hogy időt szánunk az evésre. Leülünk az asztalhoz, ízleljük a falatokat, netán gyorsan végzünk az étkezéssel. Ezek a döntések hosszú távon is formálják a kapcsolatunkat az étellel, meg persze önmagunkkal is.

Az étkezési kultúra megőrzése nem divatjamúlt hóbort, hanem tudatos jelenlét a hétköznapokban. Az evés bizony több egyszerű biológiai szükségletnél. Ha teret adunk neki, lelassít minket, a jelenben tart, és segít egyensúlyt teremteni a túlontúl felgyorsult világban.

Az étkezés tulajdonképpen rólunk szól: hogyan élünk, hogyan kapcsolódunk másokhoz, mennyire figyelünk egymásra? Nos, ezeket a kérdéseket válaszolja meg. Ilyen elgondolásban pedig már nem is mindegy, hogy hogyan eszünk, nemde?