A költőink szívesen kalandoztak el műveikben fantáziáikban, a társadalmat érintő kérdésekben, a politikában, a szerelemben, a természetben, no és persze a gasztronómiában is. 

Olvashatunk számos olyan alkotást, amelyben az étel főszerepet játszik, vagy ha nem is, jelentős szerepet kap. Megemlíti az éhezés tárgykörét, a vágyott ételeket és persze a kiváltképp jómódúak ízvilágban elképesztően gazdag luxuslakomáit is. Ezek közül a versek közül szemezgettünk.

Arany János a Családi körben hétköznapi családi idillt mutat be, kitérve az étkezésre is. Ugyan a tálalt étel egyszerű, ám a családtagok legalább nem nélkülöznek. Ráadásul jó hangulatban töltik el egymással az étkezési időt. Persze érdemes kiemelni azt is, hogy a nő ezekben az időkben háztartásbeli volt, és ha nem várta volna ebéddel vagy vacsorával a férjét és gyermekeit, abból nem lett volna köszönet. Ez manapság szerencsére már ritkábban fordul elő, hiszen a nő is (sokat) dolgozik, s ha éppen a férj ráér a főzésre, a mosogatásra, miért ne várhatná ő is a feleségét terülj, terülj asztalkámmal, és miért ne tehetné ő tisztává a tányérokat és evőeszközöket. A Családi körben azonban a nő valószínűleg szívesen látja el a feladatát – mondjuk nem is igen van más választása. A férj pedig örül, nemkülönben a gyermekek is.

„Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.”

József Attila a Kedves Jocó! című költeményében nem merül el a hímsovinizmus alattomosságában, hanem a vágyairól mesél, milyen ételeket kóstolna szívesen. Persze nem teheti(k) meg, de azt senki nem tiltja meg legalább, hogy a gondolataiban megízlelje az akkoriban uraknak szánt finom falatokat.

„De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.”

Reményik Sándor a Mindennapi kenyér című versében a legalapvetőbb élelmiszert helyezi a középpontba. Azt, amelyik azt a célt szolgálja, hogy ne haljuk éhen. Ez pedig nem más, mint a kenyér. Szükséges táplálék ez azoknak, akiknek nem luxusételekben van részük. A kenyeret akkoriban otthon sütötték, és örültek neki, hogy legalább azt megehetik. Örültek annak, amijük van.

„Amit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó,
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És – nincs tovább.
Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés magja,
De benne van a harchoz új erő, –
De benne van az élet.”

Varró Dániel a mai kor embere, a naplójában a valóságban kalandozik el. A marhapörkölt a főszereplő, a vers elején jó emlékként szolgál, a végén pedig már metaforaként tündököl.

„Kedves Naplóm! Tavasz lett, vagy mi van?
Elveszett hitem szinte visszanyertem.
Ifjúkorom szerelmével vigan
marhapörköltözünk a sziklakertben.
Feltörni készül keblemből a sóhaj:
míg fölöttem elszálltak itt az évek,
de jó nő lett belőle meg! De ó jaj,
szíve egy német agronómusé lett.
Brazíliába hívja most a mókus
nyaralni, persze ez csupán előleg.
Ó, bárcsak volnék német agronómus!
Vinném Brazilba én is ám a nőmet.
De nem vagyok, csak egy szegény poéta,
akit az élet régesrég kihörpölt,
el van lobbanva lánglelkem mióta!
s csak hűlök egyre, mint a marhapörkölt.”

A fotón: családi ebéd 1933-ból. A kép forrása: Fortepan, a kép adományozója: Kelemen Zsuzsa